2011.04.23-25. Húsvét és Bihar hegyei

Hát ez is eljött, nyakunkon a Húsvét! Háromnapos hétvégét, Erdélyben, a Bihar hegységben terveztük eltölteni.  Galbina-kőköz, Szamos-bazár és persze Csodavár, na meg a Bihari-havasok várnak ránk ezen a hétvégén.

Anitával ketten vágunk neki. Meghirdettük a túrát azonban a sátrazás, ezer párszáz méteren, mínusz pár fokban, igencsak elriasztotta az embereket. Bár erre nem számítottunk, hisz őrültek vannak nem kevesen a csapatban. Péntek délután indulunk hat órakor Kecskemétről.  A határt már sötétben értük el, Glavoj réten éjjel fél kettőkor verünk sátrat. A fűszálakon már megfagyott a harmat, fehéren világít a rét a holdfényben. Hátunkat összetolva, arcunknál csak egy kicsi rést hagyva alszunk. Ringatni nem kell, pillanatok alatt elnyom az álom.  

Egy másik pesti csapat is hasonló hétvégét tervezett. Vadorral megbeszéltünk, itt megkeressük egymást. Nincs nehéz dolgunk. Mivel szezon előtt vagyunk, két sátor, és a büfések faháza jöhet számításba. Vadorék a faházat „bérelték” ki éjszakai szállásnak. Reggel pár szót válltok velük. Ugyanazon az útvonalon mennek mint mi, csak másfél órával hamarabb indulnak.

A hegyi mentők „focikunyhója” felé tekintve elcsodálkozom egy pillanatra. Ilyen kicsi lenne a világ?

Egy éve nyáron itt töltöttem egy hetet Biharban vándortúrázva. Épp egy esős nap után voltunk, szétázva bandáztunk a büfé kocsi melletti terasz alatt. Pálinkásüveg az egyik kezünkben, fagyálló gyanánt, palacsinta a másikban kalória gyanánt. Közben a hegyi mentőkkel beszélgettünk, majd este foci világbajnoki elődöntőt néztünk a közeli Glavoj menedékházban. Álmomban nem gondoltam volna, vándortúrán ilyen exrta élvezethez fogok jutni egyszer!

Közelebb megyek a salvamont kunyhó felé. Alig hiszek a szememnek! Kedves ismerősöket mindig öröm látni. Fél órát beszélgetünk, kiderül az elmúlt 10 hónapban alig jártak itt. Vakszerencsén múlott, hogy itt összefutottunk. Mindenesetre, én nagyon megörültem a találkozásnak.

Sátrat összecsomagoljuk, bepakolunk a kocsiba mindent, amit nem akarunk cipelni magunkkal, hisz este ide fogunk visszaérkezni. Hátizsák a hátunkon, sárga körjelzés mentén irány a Galbina- szirt. Hó nagy része már elolvadt, azonban foltokban a hidegebb, árnyékosabb helyeken még találunk, jelezve, a tél még teljesen nem adta át a helyét. 

Azonban a tavasz hírnökei már szép számban jelzik. Az ajtón, már a tavasz kopogtat.

A nősziromfélék családjába tartozó, magyarul Sáfrány, azaz Crocusok, mindenfelé amerre a szem ellát, ezek a kicsiny virágok festik kékes-lilára az erdő talaját.

Az erdő csodálatos, a fenyőfák törzsét, a köveket puha, élénk zöld színű mohák borítják. Kispárna bársonyos puhaságával csábítva egy kis pihenőre. A pihenő kimarad, pár képre futja időnkből. Kidőlt fák, földből kiálló tuskók, kövek, sok-sok érdekes forma és alakzatok kattintásra késztetnek.

Felérve a Galbina-szirt 1234 méteres sziklás peremére, csodás panoráma tárul a szemünk elé. Innen belátni a Bihar-hegység egész déli részét. Hegyek koszorúja a távolban, bakancsunk orránál mély szakadék, 400 méterrel közvetlenül alattunk pedig Ponor-rét, utunk következő állomása.

Lefelé gyorsan haladunk, érdekes érzés kerít hatalmába. Olyan dezsavű érzés. Ködös fenyőfák között gyalogolok, éjjel egy szűk meredek ösvényen. Pont itt érzem ezt? Itt nappal jártam, éjjel itt nem kóboroltam. Mindegy, jártam már éjjel erdőben, biztos az emlékeim játéka.

Leérve a patak partján elmesélem Anitának, itt nyáron egy büfés kocsit találtunk. Hátizsákok nélkül indultunk, hisz csak egy kisebb sétára indultunk. Olyan jól esett a nyári melegben a sör kontra palacsinta összeállítás. Most büfé nincs, így marad a kolbász, zöldhagyma, paradicsom, kenyérrel ebéd, szépen katonázva, a fűben ücsörögve. 

Innen 15 perc gyaloglás a Galbina-kőköz. Leérve Anita elcsodálkozik, ilyet országunkban nem találni. Olyan mint a Rám, csak nagyobb és vizesebb! Az első szakaszon ember nagyságú köveken mászunk át, majd következik a láncos szakasz, a szikla oldalon lógva, kapaszkodva a térdig érő köves medrű patak felett egy méterrel.

Acéldrót könnyíti meg a haladást felfelé a meredek sziklás szurdok oldalán. Szépen rálátni a szurdokra, azonban pár méter után egy barlangban haladunk lefelé ismét a vízpart felé. Leérve megfogom a sodronyt, és könnyed mozdulatokkal elgyalogolok a vízeséshez. Anita nehezen talál fogást, gondolkozik, hogyan tudna tovább jutni, a vízből szigetként kiálló kődarabról. Ráadásul itt már a lábnak nincs lánc kifeszítve, csak kézzel lehet kapaszkodni.

Anita először van ilyen terepen. Hogy mentél, hova léptél? Kiabálja, de a víz csobogása, a patak hangja elnyomja a hangját. Nem értem mit mond. A második próbálkozásnál feladja, elkap egy kiálló sziklát, valahogy felküzdi magát a sodronyig, azon lógva, kapaszkodva a víz felett sikerül végigküzdenie magát a sziklás oldalfalon.

A vízesésnél vidáman, lihegve szemléljük a 10 méteres magasságból kiömlő vizet. Az Eminenciás vízesés a Galbina legalsó kitörése, a szoros végén nyújt gyönyörű látványt, a legyező alakban aláhulló kristálytiszta víz. Persze a kalandvágy bennem van. Felmászok a vízeséshez, bekukucskálok a barlangba honnét kiömlik a víz. 

Ha lenne kedvem, végiggyalogolhatnék a patak mellett a barlangban, egészen a víznyelőig. 2010-ben végigmentem, ezúttal nem kockáztatok. Egy elrontott lépés és már viszi is az embert a sodrás, lefelé a vízesésen. Anitát így is a frász kerülgeti megint hova a francba másztam fel már megint.

A vízesés mellett vezet tovább az út. Pár perc alatt fel lehet menni a meredek kaptatón, egy rövid láncos szakasz, majd a meredek hegyoldalon vezet tovább az út. A patak mentén eljutunk a Galbina kitöréshez. Gyönyörű látnivalóban bővelkedő hely ez. Klein Zoltán így ír minderről:

„A kitörés egy 6-8 méter átmérőjű körmedence, amely a vizét alulról kapja, a víz látszólag mozdulatlan, de a túlfolyó víz egy 3 méter magas eséssel (a Minerva zuhataggal) zúdul le. A kitöréstől lefelé egy 3-4 kilométeres szakaszon a völgy szintjének kb.150 méteres esése páratlan szépségű vízesés- és barlangrendszert hozott létre: öt vízesést, számtalan apróbb-nagyobb sellőt és egy csodálatos víz vájta barlang utat, amely egy vízeséssel kezdődik, és egy másikkal végződik. Ez a rendkívülien vad szépségű szurdok a Bihar-hegység egyik legszebb turistaattrakciója”

Innen már csupán visszamegyünk Glavoj-rétre. Leírni könnyű, viszont az út meredeken és hosszan felfelé vezet egészen Csodavárig. A nap végén ez már annyira nem hiányzik. A cuccaink viszont a réten a kocsiban várnak minket. Nincs mit tenni, görcs ide-oda mi haladunk felfelé. 

Csodavárnál felső elágazásnál szembe jön egy magyar csapat a balkonok felől. Kérdezik találkoztunk e három gyerekkel. A kislányok előrementek, és valahol elkeveredtek. Sajnos nem, válaszolok, mivel sötétedik egy órán belül, és éjjel mínusz 2-3 fok is lehet, megadom a hegyi mentők számát nekik. Többet most nem tehetünk értük, nekünk vissza kell érnünk a kocsihoz. Előbb azonban megszemléljük Csodavárat a balkonokról. 

Lenyűgöző látvány látni Európa leglátványosabb karsztjelenségét, ami, tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas, 3 részből álló 150 méteres sziklafalakkal körbevett katlan (sziklagödör), amely a barlangok tetejének (töbrök) beszakadása révén jött létre.

Ezúttal , nem megyünk le. Pedig a láncokkal biztosított meredek út, hatalmas sziklák között, a morajló vad folyású Vár-patak mellett vezet. Itt túrázni mindig izgalmas, kiváltképp esős időszak után! Nos ez nekünk mint írtam előbb most kimarad. A balkonoktól fél óra gyaloglásra van Glavoj-rét. Visszaérve egy kis meglepetés fogad minket.

Vadorék a szín alatt piknikeznek, hihetetlen de velük van a két elveszett bárányka! Na helló!  Benneteket meg halálra keresnek! Mondom mosolyogva. Vadorral gyorsan latolgatjuk a lehetőségeket. Szerencsére a lányok tudják a szállásuk nevét, így Vadorral ketten haza kísérjük őket. Négy óra múlt pár perccel. Közel 12km és 4-500szint vár ránk, ami a napi túra után nem igazán hiányzik már. Pihenjünk egy órát, együnk, igyunk töltődjünk. A gyerekeknek is jót fog tenni.

Mivel a szülőknek megadtam a hegyi mentők számát, esélyes hogy hívták őket. Próbálok térerőt keresni, de nincs szerencsém. Térerő híján a szülőket sem tudjuk értesíteni, megvannak a gyerekek. A réten vicces látványt nyújtok, ahogy mobillal a kezemben sétállok erre arra! Egy srác érdeklődik, miért akarok telefonálni, elmesélem neki dióhéjban a történetet. Felcsillan a szeme, végre akció! Jó fej, szeretne segíteni. 

Oké barátom, pattanjatok nyeregbe és tekerjetek el Csodavárhoz. Hátha ott keresik még a lányokat a szülők. Ha találtok térerőt, hívjátok salvamontot, hogy megvannak a lányok és haza kísérjük őket. Ezzel visszamegyek a többiekhez, vacsorázok pihenek egy kicsit én is. Beszélgetünk, feltűnő a lányok nyugalma, semmi idegeskedés, hogy eltévedtek. Kiderül rutinos elkóborlók. Már harmadszor járnak ebben a cipőben. Eddig minden évben így jártak, életrevaló gyerekek! 

Nos, pihentünk egy órát, 17:30 múlt pár perccel, így nekivágunk, az erdőnek. Eszkimó jégbarlang előtt haladunk el, most azonban nincs kedvünk benézni, meg már besötétedett, amúgy sem látnánk semmit. Innen meredeken vezet lefelé az út Flóra rétre, reggel itt mentünk Galbina-kőköz felé, most megint itt gyalogolok a jó cél érdekében. A gyerekek meglepően jól bírják, pedig a legkissebb elsős.

Leérve Flóra rétre lámpákat látunk a szembe hegyoldalon, majd belebotlunk a család járgányába, arrafelé keresik a lányokat. Nekünk kiesik utunkból, ezért cetlit tűzök a szélvédőre, hazavittük a lányokat, jól vannak.

Fél óra gyaloglás múlva betoppanunk a házba. Én lépek be elsőként, hangosan beköszönök. Jó estét! Hoztam két elveszett báránykát! Anyuka első mondata, apátoktól mekkora pofont fogtok kapni! Mi nem kapunk pofont, pálinkát viszont igen. Szerintem dicséretet érdemelnek a lányok. Tudták a szállásuk nevét, telefon volt náluk, és segítséget is tudtak kérni. Pár percet beszélgetünk és irány visszafelé. Eddig szinte csak lefelé vezetett az út, most ugyanazon megyünk, de felfelé. 

Flóra-réttől az Eszkimó jégbarlangig igen meredek, talán 400 méter szint egyben felfelé. Görcsöl is a combom, a vádlim minden lépésnél. Vador kérsz csokit? Kérdezem. Nem, nem kérek. Kérsz csokit? Ismétlem lihegve. Nem, mondom, hogy nem kérek. Jön lihegve a válasz. Vador, kérsz csokit. Most már kijelentő hangsúllyal mondom.  Ja, kérek. Megállunk lihegni. Jól esik érezni, ahogy múlik a görcs. Kicsivel később Vador mondja, van egy kis beherovkám, igyunk. Tovább haladunk, azonban minden lépés kínszenvedés már. A ruhámból csavarni lehet a vizet, lihegek, a hold sugarai sejtelmesen szűrődnek át a fák ágai között. Sötét van és hideg. Gyenge köd, fátyolossá teszi az erdőt. Beugrik a kép, amit délelőtt láttam. Ezt láttam, és éreztem, és most itt vagyok benne.

Mire felérünk a barlangig, majdnem elfogy az üveg ital. A barlangtól már könnyű, az a legmagasabb pont onnan már csupán lefelé megyünk fél órát. Mire a Glavoj-rétre érünk, megszárad a ruhám, hiába a mínusz egy-két fok, az óra viszont lassan éjfél körül jár. A büfés faházát szemeltük ki szállásnak. A lányok már bevackolták magukat, és javában alszanak. Vacsorázni nincs kedvem, csupán megiszok egy liter vizet, azon gondolkodva milyen kellemetlen lesz kibújni a zsákból, kimenni a mínusz pár fokba éjjel pisilni. A folyadékra viszont nagy szüksége van a szervezetemnek. A faház ajtaja nem zár tökéletesen. A résen húz befelé a hideg levegő. Bent sincs sokkal melegebb, plusz pár fok. De legalább a víz nem fagy meg, már ez is sokat jelent. Kimerülve bújok a hálózsákomba, a kapucnit felhúzom, behúzok mindent, épp csak az orrom hegye látszik ki. Gyorsan elnyom az álom, éjjel álmomban ismét átélem a nap kalandjait. Nemes tettet hajtottunk végre, jó érzés így álomba szenderedni. 

...............................................................................................................................................................

Reggel a többiek motoszkálására ébredek. Kinyitom a szemem, hideg levegő csapja meg  az arcom. Egy bakancs dobban , épp az orom előtt pár centivel, majd csukódik az ajtó….

2011.04.23-25. Húsvét és Bihar hegyei