2011.03.20. Biatorbágy

Közeli túrahelyet választottunk mára és nem csak azért, mert a héten a negyedik napi túránkra indultunk, hanem mert szerettük volna megmutatni, hogy a közelben is vannak szép, kirándulásra érdemes helyek. Így esett választásunk Biatorbágyra és a Budai-hegyek déli peremére.

A parkolás nehézségei után első célállomás a Viadukt, mi más. Matuska Szilveszter 1931-es esetéről gondolom nem kell sokat mondanom, a történettel nagyjából mindenki tisztában van. A táj az évtizedek alatt nem sokat változott ellentétben a városképpel. 

Az ipari fejlődés és ezzel párhuzamosan a környék beépítése szinte kézzelfoghatóan megnőtt. Sokat így nem is időzünk, irány a természet. 

A Szily kápolna az erdő csendjében meghúzódva elrejtőzik, szinte elmegy mellette az ember, ha nem keresi.  Ám a Kő-hegy csúcsa és páratlan kilátása, melyhez a piros jelzés vezet, összetéveszthetetlen, főleg emelkedője révén. 

Aki egyszer már ott felkapaszkodott, újra arrajárva már ismerősként liheg felfelé menet. A sziklaperem tövében megbúvó esetleges kaptárkövekről senki nem tud biztosat mondani, így nem is időzünk, megyünk egyenest a Három-sziklához. 

Itt mindenki eldobja, ami a kezében van, s kinek a fényképező az első, amit magához ragad, kinek a vizes palack vagy a szendvics. 

Az erős cúg viszont nem nagyon marasztal minket, hamar pakolunk és továbbállunk. Kis ereszkedő, majd újabb kaptató, kis vízszintben bolyongás és máris Sóskút határában vagyunk. 

Kis rövidítést eszközölünk, melynek vége természetesen akadály, majdhogynem kerítésmászás lett belőle. Azonban ügyesen megoldjuk a helyzetet, s hamar a helyi vendéglátóipari egységben találjuk magunkat. 

Itt páran lecsatlakoznak tőlünk, a többiek viszont egy tea elfogyasztása után menetelnek tovább. Sóskút letermelt partoldalába felkapaszkodva bekukkantunk a barlangba picit, majd a Peca-tó a következő főbb állomás, majd a kihagyhatatlan Nyakas-kő. 

Ez a felső triász korából ránk maradt üledékes kőzetképződmény, melyet az idő és főként az időjárás alakított ilyen különlegesre, mindenkit mászásra késztet. Lapos platójáról messze belátni a vidéket, nem csoda, hisz a legközelebbi domborulatok több tíz km távolságban húzódnak, ez most a Duna egykori ártere, a Pannon tenger sík feneke. 

A folytatásban következő Száz lépcső talán még ennél is lenyűgözőbb látványt nyújt, kis Grand-kanyon a maga félig letermelt partoldalával. Mondjuk morzsalékos oldalában felkapaszkodni már maga a küzdelem, de a szépségért meg kell szenvedni, ezt már régóta tudjuk!!! 

Jelzett úton, a partoldal és a telkek keskeny sávjában haladva régi idők szőlőművelésének nyomait találjuk az elhagyott pincék és egy kutyamúmia személyében. 

A Rédey kúttól nagyjából már csak ösztönből haladunk vissza Biatorbágyra. Egy megérdemelt pizzára beülünk egy közeli étterembe, beszálgetünk, nagyokat nevetve majszoljuk az óriás pizzákat. Pár napra  maradandó izomlázzal lábunkban térünk haza ma is a hét utolsó túranapján.

2011.03.20. Biatorbágy